„Az ipartestület, és annak jogelődei a szabócéhek történetét megiratja, hogy a múltból okulást, erőt, kitartást nyerve, viselhessék a mesterek a jelen terheit. Törhetetlen hittel, magyaros akarással munkálják ki nemcsak a maguk, hanem az egész magyar társadalom szebb, igazabb, magyarabb jövőjét...
A ma iparosai, kik az ismert múlt és a bizonytalan jövő között a nehéz mában élnek, a történtekből megállapíthatták, hogy a küzködő iparos élete, sorsa, sohasem volt rózsaszirmokból vetett ágy, hanem rögös életút, melyet számára a sors kifürkészhetetlen akarata írt, ír és irand elő.”

Kiss László: Pest, Buda és Óbuda szabómestereinek története, 1936

A szabócéhek kialakulása és fejlődése a középkorban

IV. Béla király tatárjárást követő országépítő munkája nyomán Pest és Buda ismét fejlődésnek indult, és ennek köszönhetően a gazdasági fellendülés is megkezdődött. A kézművesiparosság érezte meg elsőként a szükségét annak, hogy érdekeinek védelmében tömörülnie kell, mert közösen fellépve könnyebben biztosíthatják sikerességüket. Így alakultak meg az első céhek, köztük a szabómívesek érdekképviselete is. A kézművesek életét, jogait és kötelességeit is magában foglaló Budaváros Törvénykönyvének tanulsága szerint a szabók 1244 – 1421 között kereskedelmi tevékenységet nem folytathattak, csak saját szakmájukat, a szabómesterséget gyakorolhatták.

A törvényi szabályozások ügyeltek arra is, hogy csak nős szabósegédek lehettek a céhek tagjai, akik erkölcsi magaviseletükről jó bizonyítvánnyal rendelkeztek. Az erkölcsi bizonyítvány a szabómesterekkel szemben is követelmény volt. Ebben az időben is ismeretes volt a „kontár” fogalma, akit a fekete munkáért fel is jelentettek és szerszámait elkobozták. Kontároknak a nem céhes helyen tanult szabókat vagy a „csavargó” szabólegényeket nevezték, és bizonyos értelemben ide tartoztak a királyi udvar és a földesurak házi szabói is, mert ők sem voltak a céhek tagjai, így a lakosság részére nem készíthettek ruhákat.

A céhek jelentősége és feladataik

A 16. század elején minden iparost céhekbe tömörítettek, így mindegyik mesterségnek megvolt a maga szervezete, amelynek belső élete szabályozott keretek között zajlott. Ekkoriban már nemcsak a céhen belül felmerült vitás ügyeket állt módjukban rendezni, és a céh tagjait fegyelmezni, hanem bizonyos esetekben saját és a vásárlóközönség érdekeinek védelmében felléphettek kívülállókkal szemben is. Például a „fuschermunkát” készítő iparost a céhmester és a céh szakértői elé hívatták, hibájával szembesítették, valamint figyelmeztették arra, hogy a hibákat hogyan kell kijavítani, és erre szigorúan utasították is. Ezek az intézkedések védték a nagyközönséget érdekeit, a kézművesipar termékeit pedig közbecsültté tették. A céhek a város, illetve a vár katonai szervezetének fontos tényezői voltak, és egy-egy bástya, vagy városrész gondozását, karbantartását vállalták, ostrom alatt pedig védelmezték azt. Budán is volt a budai szabó céheknek egy bástyarésze, amelyért felelősséggel tartoztak. Pesten pedig a mai Bástya utcának a Királyi Pál utcától induló, képzeletben a Váci utcáig meghosszabbított szakaszán állott városfal bástyáit védték a pesti szabócéhek tagjai. A bástyarészt, vagy várfalat rendszerint arról a céhről nevezték el, amely gondozta és védte.

A céhek feladata és szerepe tehát messze túlmutatott a szakmai érdekvédelem keretein. Amellett, hogy féltő gonddal ügyelt a céhbeliek érdekeire, és tagjait becsületes munkára sarkallva a közösség hasznára volt, gondoskodott az ipari utánpótlásról is, inast nevelt és segédet képzett ki, valamint hagyományai ápolásával számtalan kulturális értéket mentett át a későbbi korok számára. A céhek ápolták a vallási és erkölcsi életet, és a honvédelemből is kivették részüket, valamint az öreg, beteg tagokról és a tagok családjáról való szociális gondoskodással lerakták a szociális intézmények alapjait. A céhek vagyoni viszonyaikhoz mérten segítették adományaikkal a rászorulókat, vallásos érzületük miatt az egyházakat és egyéb jótékonysági célokat is.

A szabómesterek élete a török hódoltság idején

1541-ben Buda elfoglalásával az ország három részre szakadt, és a középső országrész török uralom alá került. A törökök pusztítása nyomán visszafejlődött a kézművesipar szinte minden ágazata. Bár egyes budai szabómesterek leleményességüknek és tanulékonyságuknak köszönhetően idővel a jellegzetes török ruhadarabokat is el tudták készíteni, így nem kellett felhagyniuk mesterségükkel, és táptalajt biztosíthattak a szakmai hagyományok túléléséhez. Ez azonban csak az elenyésző kisebbség volt, ezért a hódoltság területén a céhek feloszlottak, értékeik veszendőbe mentek. A fellelhető források szerint a török időkben a portékák árát szabályozták. A hódítók olyan alacsony szinten limitálták a kézművestermékek árát, hogy az intézkedés még azoknak a szabóknak, kézműveseknek a munkáját is ellehetetlenítette, akik a sok gát ellenére mégis dolgozni kívántak, és áruikat vásárokon próbálták értékesíteni.

Kedvező körülmények a céhek továbbműködéséhez a keleti országrészben, Erdélyben voltak adottak, ezért itt továbbra is eredményesen végzték munkájukat és növelték tekintélyüket. Buda várának 1686-os visszavétele után megindult a törökök kiűzése az országból, majd ezt követően a romok eltakarítása, a közigazgatás megszervezése, az elpusztult lakóhelyek újjáépítése, az elmenekült lakosság visszatelepedése, vagy új népesség betelepítése is megkezdődött. Az ipar fejlődésével a céhrendszert, köztük a szabómívesek céheit szintén újjászervezték. Az új lakosok betelepedésével természetesen idegen iparosok is érkeztek, akiknek legfőbb céljuk az volt, hogy elfogadtassák magukat az itteni szakmai közösséggel, és annak egyenrangú tagjaivá válhassanak. A céhek az ilyen jövevényeket nem szívesen vették fel soraikba, és a céhtagságnak szigorú feltételeket szabtak.

A mesterré válás folyamata

A mesterré válás folyamata és a céhes élet az inasszegődtetéssel kezdődött, majd a 3-4 esztendős tanulóidő leszolgálása után az „apródot” az inaslevéllel fölszabadították. Az inasok a gyakorlati műhely-oktatás mellett elméleti képzésben is részesültek, amelynek egyik fontos állomása a rajziskola volt, hiszen a szakrajz kiemelten fontos része a szabómesterségnek. 1787-ben állították fel az első nőiszabó iskolát, és a külön oktatással kettéválasztották a szabóipart férfi és női ágra.

Az inaséveket a legényavatás, majd többéves legényvándorlás követte, amely során a jelölt több mester mellett dolgozva, városról-városra járva gazdagította szakmai tudását. A legény-vándorlevélben feltűntetett céhpecsétek és igazolások bizonyították a mesteri címre pályázók szakmai útját, amely a vándorlás során személyazonosító okmányként és referenciaként is szolgált.

A legényévek letöltése után kellett a mesterremeket elkészíteni, és a céh vezetőinek jóváhagyása, illetve az ünnepélyes mesterré avatás után, a céhlevél (mesterlevél) kiállításával válhatott a céh teljes jogú tagjává az aspiráns. Emellett a mesteri címet helyenként súlyos anyagi feltételekhez is kötötték, így sok esetben a pályázó anyagi helyzete volt a döntő a cím elnyerésében, tekintet nélkül a képességeire.

A céhek görcsösen ragaszkodtak kiváltságaikhoz és a korlátozott taglétszámhoz, ezért a bekerülés feltételeit egyre szigorították. Ez azonban az ipari fejlődés gátját jelentette, és idővel ellehetetlenítette az országban tapasztalható kézműveshiány pótlását.

A szabómesterek szakosodása

A szabómesterség fejlődése magával hozta a mívesek szakosodását is. Kezdetben elkülönült a magyar és a német szabók ága, az előbbiek a magyar ruhákat készítették, utóbbiak pedig a külföldi divat szerint dolgoztak. A magyar szabók három további ágra szakadtak: a váltómíves, a vásármíves és a szűrmíves szabókra. Az első kettő finomabb posztóból, tehát vékonyabb kelméből dolgozott, ezért vékony szabóknak is nevezték őket. Köztük a különbség csak az volt, hogy a váltómíves a vevő által biztosított kelméből, megrendelésre és méretre dolgozott, a vásármíves pedig maga vette az anyagot, és a vásárokon árulta a különféle készruhákat. Tulajdonképpen a vásármíves szabóságot tekinthetjük a konfekciógyártás ősének.

A szűrmíves szabó a gyapjú alapanyagú, szürke színű, durva szűrposztóból készítette, az anyaga után szintén szűrnek nevezett kabátféle felsőruhát. A vékonyszabók közül a 18.században kiváltak a csak egy ruhaféleségre specializált szabók, például a nadrágmívesek, a zubbonycsinálók és a réklikészítők. Emellett a férfi- és nőiszabó ág is külön fejlődési pályára állt.

A szabócéhek ügyes-bajos dolgai

A Mária Terézia uralkodása idején folytatott háborúskodás miatt a katonaság ruhaszükséglete is megnőtt. Az igényeket az örökös tartományok iparosai látták el, a magyar szabóknak nem adtak közszállítói munkát. Később, egy 1764. évi rendelet nyomán a magyar céhek is bekapcsolódhattak a közmunkába, azzal a feltétellel, hogy ugyanazon az áron és minőségben készítik a hadsereg egyenruháját, mint máshol. Az új munkalehetőséggel megindult a szabómívesek közötti verseny, és számuk is megszaporodott, ez pedig a munkadíjak letörését hozta magával.

A 18. századtól a céhek önállóságát és jogait fokozatosan megnyirbálták, és a hatóságok számos esetben adtak céhen kívüli iparosoknak iparűzési engedélyt. Hiába tiltakoznak a céhek ez ellen, kénytelenek voltak belenyugodni, hogy a megindult a céhen kívüli ipar virágzása is, és egyre több kézműves találta meg a boldogulását.

Az 1820-as években például a Budai Stöhrerek (céhen kívüli szabók) fordultak a Helytartó Tanácshoz, hogy jogorvoslatot kérjenek szakmájuk háborítatlan gyakorlásához, mert azt a céhek erőteljesen korlátozták. Más esetben pedig szabósegédek kérik a Helytartó Tanács közbenjárását, hogy elnyerhessék a szabócéhek mesteri címét, amelyet a korlátozott taglétszámra hivatkozva megtagadtak tőlük.

Ezen kívül viták alakultak ki az egyes céhek munkakörének tekintetben is, kérdéses volt például, hogy hol húzódik a határ a férfi- és a nőiszabóipar között, vagy a vegytisztítóknak van-e joga nadrágot vasalni, illetve a budai magyar szabócéh indítványozta, hogy a budai német szabócéhet tiltsák el a magyar ruhák készítésétől.

A céhrendszer hanyatlása és megszűnése

A reformkor felfogása szerint a céhek vitathatatlan érdemeket szereztek a középkorban azzal, hogy a korabeli viszonyok között az ipart és a kereskedelmet védelmezték, és fejlődését biztosították, azonban az új korral a céhek létjogosultsága megszűnt, és zsarnoki viselkedésük hátráltatja az ipar fejlődését.

Egy 1840. évi törvénycikk a céhek hatókörének leszűkítésével megtörte azok egyeduralmát, az 1848. évi Klauzál-féle rendelet pedig előírta - az 1848-49-es szabadságharc diktálta igényekhez igazodva – hogy, a nemzet minden kézművese, aki megfelelő képesítéssel és szakképzettséggel rendelkezik, munkába álljon, mert csak így tudták maradéktalanul ellátni a hadsereg egyre növekvő szükségleteit. A céhek képtelenek lettek volna egyedül megfelelni ennek a kihívásnak.

A szabadságharc leverése után a Habsburg önkényuralom az ipart sem kímélte, a céheket részben feloszlatták, és az iparűzést újraszabályozták. 1851-től már nem engedélyezték új céhek alapítását, és a legfontosabb iparok űzését hatósági engedélyhez kötötték. Ezek az intézkedések a szabómestereket is változtatásra késztették.

Az elnyomatás idején a szabócéhek felismerték, hogy csak közösen fellépve érhetnek el eredményeket, ezért 1859-ben megalakították az Egyesült Pesti Férfi- és Nőiszabócéhet.

A mai Reáltanoda utca 16. szám alatti székház helyén az 1860-as években egy földszintes ház állt, ez volt az Egyesült Pesti Férfi- és Nőiszabócéh székhelye. Az épület azonban idővel kicsinek bizonyult, ezért egy kétemeletes székház építését határozták el, amely 1865-re készült el, majd később a céhek utódaként megalakult Ipartestület által került bővítésre 1889-ben. Ezt az épületet bontatta le a Budapesti Férfiszabók Ipartestülete 1912-ben, és helyén építtették fel a ma is látható székházat.

Az céhek azonban az egységes fellépéssel sem tudták visszanyerni régi befolyásukat. Az 1860-ban életbelépő új iparrendtartás megtiltotta az iparűzés korlátozását, valamint lehetővé tette, hogy az iparosok szabadon kereskedjenek termékeikkel. A törvényi változások nyújtotta lehetőségeket kihasználva 1863-ban megalakul az első ruhagyár is.

Az igazi változást azonban az 1872. évi VIII. törvény jelentette, amely kimondta, hogy a törvény életbelépésétől számított három hónapon belül minden céhnek meg kell szűnnie. A szabad ipargyakorlás alanyi joggá vált.

A céhek megszűntetése után a szabóiparosság egyetlen érdekképviselete a szabad szervezkedés alapján megalakult Ipartársulat lett. A szervezet azonban nem rendelkezett olyan jogokkal és hatáskörrel, melynek segítségével védelmet tudott volna nyújtani tagjai számára.

A szabad ipargyakorlás törvénybe iktatása teret engedett a kontárok működésének és a gyenge minőségű külföldi portéka beözönlésének. Ezért az iparosság természetesen örömmel üdvözölte az 1884. évi XVII. törvényt (Ipartörvény), amely a szabad iparűzést részben megszűntette, egyes iparokat képesítéshez kötött, és elrendelte a kényszertársulás, vagyis kötelező tagság elvén felépülő Ipartestületek megalakítását.

Az Ipartestület megalakulása és működése

Az 1884. évi Ipartörvény rendelkezése alapján sorra alakultak az iparosokat tömörítő, érdekvédelmi feladatokat ellátó Ipartestületek. A szabók voltak az elsők, akik Budapesten megalakították a Budapesti Férfi és Nőiruhakészítők Ipartestületét 1885. október 29-én, 128 szabómester részvételével. A szervezet első elnökévé Török Györgyöt választották, aki 1895-ig töltötte be ezt a tisztséget.

Kezdetben azzal kellett szembesülniük, hogy a több mint egy évtizedes szabad iparűzés örökségeként a budapesti iparosok, de különösen a szabók rendkívül nehéz helyzetbe kerültek, mert a műhelyen kívül, valószínűtlenül olcsón dolgozó munkaerő teljesen átalakította a piacot. Az Ipartestület ebben a zavaros helyzetben igyekezett rendet teremteni. Többek között rendezték a munkaközvetítés, a szakoktatás, a betegsegélyezés és a munkásviszonyok ügyét, valamint nyugdíjintézetet létesítettek.

Az Ipartestület szakmai programjának fontos része volt a jövő nemzedék szakmai oktatása is, mert a meglévő munkaerő legjava külföldre vándorolt, és hiányzott a megfelelő utánpótlás. Ezért Ipartestületi Szakiskolával, a Kereskedelmi Minisztérium által támogatott szabóipari mester és szabászati tanfolyamokkal, valamint a külföldi tanulmányutakon szerzett tanoncképzési tapasztalatok alkalmazásával igyekeztek emelni a szakmai oktatás színvonalát.

A 19. század végén a magyar gazdaság és a kézművesipar virágzásnak indult. A fellendüléshez hozzájárult az 1896-os Millenniumi ünnepségsorozat, amely keretében megrendezett Kiállításon a magyar szabóipar is képviseltette magát, bizonyítva, hogy van jövője, és versenyképes a nyugati iparral.

Ekkor tartották az Országos Szabóiparos Kongresszust is, ahová az ország összes városából érkeztek az iparosok. A kongresszuson hangzott el először a szaksajtó iránti igény, mert egyre nagyobb szükségét érezték a szakmai kérdések nyilvános megvitatására szolgáló fórumnak.

A Szabó Ipar címet viselő szabószaklap első száma végül 1900. májusában jelent meg, és jótékony hatása hamar érezhető volt a szabóipar társadalmi életében. A korszak másik meghatározó sajtóorgánuma a Szabó Hírlap lett.

Időközben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a férfi és női szabóság érdekei különbözőek. A sok éve tartó nézeteltérésnek a női szekció kiválása vetett véget, amikor 1904-ben megalakították a Budapesti Nőiruhakészítők Ipartestületét Stoll Nándor elnökletével.

Az anyaegyesületet ettől kezdve csak a férfiszabók szakmai érdekképviseletét látta el, Budapesti Férfiszabók Ipartestülete néven.

A divatipar rétegződése a századfordulón

A 19. században oly népszerű üzletpolitika, amelynek nyomán a szabóságok a legelőkelőbbek ízlésének megfelelő minőséget kínáltak elérhető áron a középosztály széles rétegei számára, fokozatosan átalakult. Az arisztokrácia körében megnőtt az igény a különleges, eredeti párizsi modellek alapján készült darabokra, a középosztály anyagi lehetőségei azonban fokozatosan szűkültek, ezért inkább a jobb minőségű konfekciót árusító boltok és az olcsóbb kisiparosok felé fordultak. Emelett a magyar szabóipar elismert, és méltán híres ágazata a Budapestre tömörült dísz- és egyenruhakészítés volt.

Az eltérő igényeknek megfelelően léteztek exkluzív cégek, amelyeknél gyakran külön ajánlásra volt szükség, hogy ismeretlen vevők náluk rendeljék meg ruháikat. Ezek mellett voltak széles vevőkörű, magukat feltűnően reklámozó, sok munkással dolgoztató nagy cégek, amelyek az egyedi, méretre készült ruhák mellett konfekciót is árultak. Az ilyen üzletek nem számítottak igazán „elegánsnak”, de helyenként még ki tudták szolgálni az elit közönséget is.

A következő lépcsőfokot a divatáruházak jelentették, amelyek még elfogadható minőséget kínáltak, és vevőiket ál- és valódi árleszállításokkal csalogatták. A sort a bóvlit és bazárárut kínáló üzletek, valamint a használtruha-kereskedők, a handlék zárták. Az „uraságtól levetett finom holmik” boltjában azonban a Szabóiparosok Közlönye szerint szintén „a gyárilag és hitvány kelméből készült új ruhát forgalmazták”, illetve megtalálhatták itt a vásásárlók saját, előző nap ellopot kabátjukat is.

A felsoroltakon kívül a ruhaértékesítés sajátos formáját jelentette a készruhákat forgalmazó ügynökhálózat, melynek tagjai kávéházakban, lakásoknál és irodákban házaltak. A nagy konkurenciaharc miatt a kereskedők minden eszközzel igyekeztek a vevőket üzletükbe becsalogatni.

Budapesten az első valódi divatáruház a Holzer Divatház volt. Amelyet Holzer Simon szabómester alapozott meg, amikor 1869-ben kis szabóműhelye mellett készruhákat áruló konfekcióüzletet is nyitott. A sikeren felbuzdulva fia 1895-ben a Kossuth Lajos utca 9. szám alatt nagyszabású divatáruházat rendezett be, amely egészen 1931-ig működött.

Szintén a 19. század végén nyílt meg a Párisi Nagy Áruház nevű üzletközpont a Kerepesi úton, amely olcsó portékákat, köztük divatárut is értékesítő boltocskából álló bazár volt. Miután az épület 1903-ban leégett, tulajdonosa, Goldberger Sámuel az Andrássy úton létesített valódi európai léptékű áruházat (ma a Divatcsarnok), de az alacsony árak itt is megmaradtak.

Az I.világháború előtt az olcsó, de silány árut kínáló üzletek nem tudtak hosszabb ideig megkapaszkodni. Ezek rossz minőségű konfekcióikat rendszerint úgy állították elő, hogy központi műhelyekben, esetleg egy-egy kisebb szabóságban megbízásból kiszabatták az anyagot, majd szintén kis szabóságoknak kiadták összeállításra. Itt általában szakosodott segédek, ún. napszabók dolgoztak, akik között voltak például külön nadrág- vagy gallérmunkások.

A gyenge minőségű konfekciók miatt a kisebb pénzű vevők inkább a kisiparosokhoz fordultak, vagy otthon készítették el ruháikat divatlapok alapján, esetleg a házivarrónő segítségével.

A házivarrónő-rendszer az egész társadalomban igen kedvelt volt. Ezek az olcsó munkaerők, ha ki is tanulták a szabó mesterséget, az ipart nem váltották ki, hanem kosztért, kvártélyért, vagy zsebpénzért varrták meg a család ruhatárát, és javították az elrongyolódott textilneműket.

Az I.világháború előtt csak az olcsóbb anyagú ruhákat, átalakításokat bízták rájuk, később azonban az emelkedő árak és a romló életkörülmények miatt a bonyolultabb ruhakompoziciók elkészítését is. Még a belvárosi szabóságoknál is visszatérő panasz volt, hogy előkelő vevőik egy része barátnőjükként bemutatott házivarrónőjükkel érkezett, és amíg a szalon modelljei közül kiválasztott és megrendelt egyet, addig a varrónő megjegyezte a többit, és otthon lemásolta őket.

A ruhaipar a két világháború között

Az I.világháború alatt az anyaghiány és a kereslet csökkenése miatt a szabóiparban is visszaesés volt tapasztalható. A ruhaipar a háború után kapott új lendületet, és a külföldi, elsősorban osztrák behozatal mellett a hazai nagyüzemi konfekciótermelés is megindult. Megalakult a Kelenföldi Ruhagyár Rt. és a Magyar Konfekcióművek Rt.

A hatalmas árutömeg értékesítésére újabb áruházak nyíltak Budapesten: az 1921-ben alapított, Rákóczi út 74.szám alatti Magyar Divatcsarnok után a Kálvin téri Fenyves 1923-ban, majd a Corvin Áruház 1925-ben. Széles árukínálatukban az öltözékkiegészítők, méteráruk mellett olcsó konfekciótermékek is szerepeltek.

Ezzel párhuzamosan természetesen az egyedi igények szerint dolgozó szabók is szép számmal képviseltették magukat a színes palettán, azonban a ruhagyárak és a nagyáruházak tömegtermékei miatt némileg csökkent a munkájuk iránti kereslet.

1921-ben a szakvizsga intézményének bevezetésével szigorították az ipari képesítés megszerzését. Ettől kezdve csak azokat a tanoncokat szabadították fel, és azok kaphattak munkakönyvet, akik szakvizsgát tettek, amelynek előfeltételeként hitelt érdemlően bizonyítani kellett, hogy jogosított szabómesternél tanulták a mesterséget. Ebben az időben kötötte a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara a férfi- és nőiszabók működését külön-külön képesítéshez.

Az 1920 körül kezdődött fellendülés azonban hamar megtorpant az 1929-es gazdasági válság hatására. Sok jónevű szabóműhely és üzlet ment tönkre, vagy csak nagyon nehezen tudott megmaradni. A hatalmas konkurenciaharc miatt a ruhakészítőknek új területen, a reklám és hirdetések világában is bizonyítania kellett rátermettségüket.

A változások az Ipartestületet is új kihívások elé állították, mert a kedvezőtlen gazdasági helyzetben kiéleződött versenyben sok iparos vélte úgy, hogy csak mások kárára tudja saját boldogulását biztosítani. Az Ipartestület megállapította például, hogy az üzleti erkölcs ellen való vétségnek, hitel- és hírnévrontásnak számít, ha a szabóiparos kollégája üzletviteléről, munkájáról, vagy az általa készített termékekről lekicsinylően nyilatkozik, rossz véleményt mond, vagy olyan magatartást tanúsít, amely a vevőben az iparos iránti bizalmat megingathatja. Felléptek továbbá azok ellen is, akik tisztességtelen versenyelőnyhöz kívántak jutni, például megtévesztő hirdetésekkel, a valóságot nem tükröző reklámokkal. Az Ipartestület azonban nemcsak saját tagjait igyekezett figyelmeztetni, hanem például az „árrontó” ruhakereskedőket is.

A gyorsan változó időkben a divatélet vezetői, hasonlóan Bécshez, Párizshoz, néhány évenként kicserélődtek. A harmincas évektől kezdve az egyik legfőbb divatirányító Rotschild Klára Váci utcai szalonja. Bár a második világháború után államosították, de üzletvezetőnek az alapítót, Rotschild Klárát nevezték ki, aki 1976-ban bekövetkezett haláláig a magyar divatélet irányítója maradt.

A II. világháborútól napjainkig

A II. világháború után az Ipartestületek felszámolása 1949 végére fejeződött be, így a kisiparosok képviseletét csak a központi hatalom által életre hívott KIOSZ (Kisiparosok Országos Szövetége) és a KISOSZ (Kereskedők és Vendéglátók Országos Érdekképviseleti Szövetsége) látta el, amelyekbe minden iparosnak és kereskedőnek kötelezően be kellett lépnie.

Csak a szocialista rendszer felbomlását követően, 1990 körül nyílt lehetőség a szakmai Ipartestületek és az egyfajta munkaadói érdekszövetségként működő, a szakmai érdekképviseleteket összefogó Ipartestületek Országos Szövetségének (IPOSZ) újjászervezésére.

A II.világháború után az egyes társadalmi rétegek megkülönböztetését szolgáló merev öltözködési szabályok fellazulása, a kisipar államosítása, a társadalmi átalakulás, és a konfekciógyártás szorította háttérbe a szabók munkáját, napjainkban pedig a külföldi tömegtermelésből származó, hazánkat elárasztó árudömpinggel kell dacolniuk a még megmaradt mestereknek.

Azonban Bogdán István szavait idézve reménykedhetünk, hogy ennek az ősi szakmának a képviselője, „a szabómester még ma sem nélkülözhető kisiparos, ha méretre kívánjuk a ruhát, ha görbe lábainkat kikorrigálni, rossz derekunkat kiigazítani, tekintélyes „mellbőségünket” eltüntetni, ferde vállainkba férfiasságot önteni szeretnénk. S hogy a nők hogyan vélekednek e kérdésről, ne firtassuk, de az bizonyos, hogy az ő szemükben az öltözet, a divat, s így a szabó ma legalább olyan kényúr, mint valaha volt.”

Forrás:

Kiss László: Pest, Buda, Óbuda szabómestereinek története 1242-1935 című könyve, amely a Budapesti Férfiszabók és Fiúruhakészítők Ipartestületének 1936-os kiadványa

Bogdán István: Régi magyar mesterségek

F. Dr. Dózsa Katalin: Letűnt idők, eltűnt divatok (Tanulmány)

IPOSZ – Jubileumi évkönyv, 2000